Miért kellemetlen hazatértni Magyarországra? Már a kérdés felvetése is hazafiatlannak hagzik. Mégis felmerül, mi több, a válasz sem marad el.

Két hetet töltöttem külföldön. Nem is olyan messze, mindössze néhány órányi távolságban. Csehország és Horvátország volt az úticél. Nem Belgiumba, Hollandiába, Angliába vagy az Egyesült Államokba utaztam, ahol a miénknél sokkal korábban honosodott meg a demokrácia és az emberek már zsigerből "nyugati" gondolkodásmóddal és világképpel büszkélkedhetnek.

Ez a két kelet-európai ország hasonló múlttal bír, mint hazánk, végigsöpört rajtuk az első, majd a második világháború, átvészelték a kommunista rezsim elnyomását, sőt horvát szomszédainknál néhány éve még kegyetlen és pusztító harcok is zajlottak.

Mégsem érződik a feszültség, nem gyűlölettől vibrál a levegő, hanem életkedvtől. Közös érdekérvényesítés, közös cél, lehetőségek keresése és kiaknázása a jellemző. Nem sok 14 nap, képtelenség mélyreható tanulmányt készíteni egy-egy országról, társadalomról, de valami ennyi idő alatt is szembetűnő jelenség. Az, hogy jobb ott, mint itt. Erre persze könnyű azt a képembe dörgölni, hogy akkor miért nem kotródok el innen, mi tart vissza? Visszatart a család és a baráti társaság, meg a lelkiismeret és a poros kis mécsesben pislákoló hazaszeretet, ami sajnos sosem lángolt sokkal intenzívebben, holott felhőket nyaldosó tűzörvény lenne a természetes, mint az olaszoknál, franciáknál, amerikaiaknál, vagy számtalan más népnél ez így is van. A furcsa az, hogy egy magyar általában szimpatikus, beszédes, barátkozó ember. Egészen addig, amíg nem találkozik sok másik magyarral, és együtt mennek fejjel a falnak, mert felbátorodnak egy főfasz demagóg és teljesen értelmetlen monológjától, sürgősen keresnek egy másik csoportot, akiket egy másik főfasz tüzelt fel, és akkor aztán könyörtelenül egymásnak esnek, akár szóban, akár botokkal, mindegy. Különös módja a fejlődésnek. Olyannyira különös, hogy nem is sorolható a fejlődést elősegítő módszerek közé. Nem is fejlődünk sehová! Összefogásról egy hangot alig hallani, ha néha megkongatják a vészharangot, azt mindenki harci indulónak értelmezi, és újból egymásnak rohan a dühödt csorda, de előbb közösen felkoncolják a harangozót, mert 'miakurvaanyjáért harangozik'??

Milyen eset például, hogy a kétségkívül jól működő V. kerületi önkormányzat a tehetséges Rogán Antal polgármester vezetése alatt milliárdos perrel fenyegeti a kerületben található néhány minisztériumot, mert jogtalanul használják a minisztériumban dolgozók az intézmény parkolóját. Önmagát perli a magyar állam??? Tulajdonképpen igen, hiszen az önkormányzatok is az adófizetők pénzéből működnek és maga az állam is, az egész apparátus. Ennyire unatkoznak a politikusok? Vágjunk még egy sebet önmagunkba, hamár úgyis számtalan helyen ömlik a vér a testünkből! Nincs mit veszteni, úgyis meghalunk. Azért ez sok. Robog az ország lefelé a lejtőn, mögötte dübörög a gazdaság, egyenesen a szakadék felé, de a szekeret talán mégsem kéne pont a döntéshozóknak megolni hátulról. Bár érthető, eléfeküdni vagy visszafelé tolni fölfelé...áááh, azt azért mégsem. Izzadság, visszér, hátfájás...nem megszokott tünetek a parlament kupolatermében békésen laptopozó honatyák társaságában.

Vagy itt a Magyar Gárda sztori. Az is megér egy misét! Magyar Gárda...HÓGYNE! Rémítsük halálra azokat is, akiknek esetleg lenne erejük befektetni, fejleszteni, értelmes, demagógiát nélkülöző ötletekkel vagy tervekkel előállni. Ide bizony GÁRDA kell, hogy őrizzük a békét, rendet és a szép magyar hagyományokat. Csak amíg az ország ilyen kaliberű ügyekkel van elfoglalva, addig a szomszédok élhetőbbé és gazdagabbá teszik a városaikat és a lakosság sem rezzen össze, ha meghallja, hogy mennyibe kerül dániában egy doboz cigaretta, vagy egy kiló kenyér.