Két torony beszélget...

- Megmondaná hány óra?
- 9.11.
- Remek, hamarosan itt a gépem. Ön is indul?
- Nem, az enyém később érkezik. Ledőlök egy kicsit…

A viccek, a szatíra, az irónia feltehetően egyidős a civilizációval, a kultúra születésével, és számomra teljes mértékben elfogadható gondolat, hogy a humor a frusztráció egyik hatásos ellenszere.

Mi bosszantja az embereket? Bizonyos mértékig a válasz kiolvasható az aktuális vicchullámok központi témájából, mint ahogy az is, milyen alternatív, sok esetben drasztikus megoldásokat kreál a társadalom a korszak problémáira, milyen választ ad a környezet változására. Ezek a válaszok nem adekvátak olyan értelemben, hogy nem hangzott el kérdés, a válaszoló pedig inkompetens az ügyben, közvetetten azonban mégis elszenvedője. A WTC 2001-es katasztrófája, a szélsőséges, demokráciaellenes csoportok erődemonstrációja üzenet volt minden fejlett, demokratikus államnak. Hogy mit tartalmazott, annak viszont már számtalan olvasata létezik, de ezek közül csupán egy legitim. A globális mainstream média egyhangúan reagált, mélységes gyászát fejezte ki az áldozatok felé és elítélte az elkövetőket. Ami még lényeges, hogy tényként fogadta el a temérdek videón és képen látható eseménysorozatról alkotott felső kormányzati körök által mederben tartott narratívát.

Az emberi képzelőerő és az underground média persze nehezen zabolázható, így nem is meglepő, hogy a tragédiát követő néhány hétben napvilágra kerülnek az absztrakt megközelítések. Ezek közé tartoznak a viccek, de érdemes megemlíteni az összeesküvés-elméleteket vagy akár a filmeket. Az első két kategória biztosítja a legtágabb mozgásteret a fantázia számára egy ilyen esemény kapcsán, hiszen a XXI. század technológiai vívmányainak eredményeként a filmipar csak kullog az internetes video megosztók és kamerával felszerelt mobiltelefonok nyújtotta lehetőségek után, vagyis az emberek percről percre követhetik a világtörténelem meghatározó eseményét, kvázi részeseivé válnak, hiszen átélték, reagálhattak kommentekben, felhívhatták rokonaikat, ismerőseiket.

Az információ fénysebességgel száguld keresztül a bolygó bármely két pontja között, és a sokk szinte egyszerre ér el mindenkit. A sokk, amit először befogad, majd értelmezni próbál a közönség. Mindenki a maga módján, de mindenképpen újabb és újabb kérdések feltevésével. Miért? Kik? Hogyan? És persze a jól ismert „kinek állhatott ez érdekében?”. Ezekre természetesen a sajtó felel leghamarabb. A sajtó, ami gazdasági és politikai, meg persze „köz”-érdekeket szolgál, tehát elfogult, legkevésbé az utolsó csoport felé. Mégis a precízen és konzekvensen felépített médiarendszer birtokolja azokat a kapcsolatokat, eszközöket és képességet ahhoz, hogy felvilágosítást, hírt szolgáltasson a megváltozott környezetről és az előállt szituáció okairól, a nemzetközileg elfogadott etikai normák és azoknak önszabályozás útján történő megfelelés pedig hivatalosan a hiteles tájékoztatásra adnak módot.

A közbeszédben ettől függetlenül, vagy épp ennek hatására terjednek a humorral fűszerezett, kiélezett vagy épp tompított értelmezések. A valós katasztrófa vicces beágyazása a szórakoztató műsorokba már egy ideje gazdasági tevékenységnek minősül, hiszen a világszerte népszerű sitcom sorozatok alkotói gyakran építik be poénjaik közé az ilyen megrázó esetek groteszk újragondolását, ami praktikusan egy vicc cselekménybe ültetése. Ezeken a sorozatokon keresztül ugyanúgy, mint a vicclapokat olvasva leszűrhető, melyek azok a témák, melyekről nem illik vagy nem szokás beszélni, mégis leplezett társadalmi elvárás, hogy jelenjenek meg vicc, FamilyGuy poén vagy művészeti alkotás alakjában, így csökkentve a ki-nem-beszélés keltette feszültséget. Bár nem az esti hírekben vagy a nívós napilapok hasábjain, de legalább valahol megjelenhet egy alternatív olvasat, ami ártalmatlan a választott bűnbak, a fennálló hatalom, vagy univerzálisan a gúny mindenkori tárgyára nézve.