Elmeháborgatás - Agyunk, az Alkotó

Vegyünk öt szobát, majd töltsük meg emberekkel. „A” szobában „a” csoport tagjainak egy rövid némafilmet vetítünk egy illető hétköznapi teendőiről valós kronológia szerint. „B” szobában „b” csoport pár oldalas szöveget kap, mely praktikusan a némafilm cselekményét írja le. A „C” helyiségben lévőknek ugyanazt az eseménysort vetítenénk állóképekben. „D” teremben az „a” csoport némafilmjéből lekevert hangokat hallhatnák csupán, méghozzá sötétben. „e” társaságnak az „E” szobában szintén a filmet vetítjük, de most hanggal és képpel egyaránt.

A kísérlet következő fázisában diktafonra rögzítjük, amit „a” „b” „c” „d” és „e”csoport tagjai beszámolnak perceptuális élményeikről, valamint összefoglalják a kutatás vezetőjének a történetet úgy, ahogyan emlékeznek rá, viszont nem kaphatnak segítséget, emlékeztetőt, sőt a program végéig egymással sem kommunikálhatnak.

A diktafonon tárolt hanganyagot összehasonlítjuk, és egy következtetést máris levonhatunk: melyik módszer a leghatékonyabb az információ memóriában való, rövid távú konzerválásához. Arra is választ kaphatunk, melyik módszer segítségével vésődik be a tudatba az érzékelt információhalmaz (MÉMek), illetve mely részeknél, hangoknál, eseményeknél figyelhető meg fokozott koncentráció, hiszen valószínű ez utóbbiak tárolódnak hosszabb ideig. Ezt a kísérletet követő második, harmadik hétben ellenőrizhetjük a diktafonos beszélgetés megismétlésével, hogy próbára tegyük a középtávú emlékezetet is.

A kutatás befejeződik, rendelkezésünkre áll két különböző időpontban vett adathalmaz, amit ki kell értékelni. A bázis, amihez az interjúk tartalmát viszonyítjuk nem más, mint a „B” szobában olvastatott szöveg egy hosszabb, részletesebb verziója, mivel ez a legobjektívebb dokumentációja annak a képsornak, amit a fent ismertetett formában bemutattunk az alanyoknak, és tekinthetjük a film forgatókönyvének is, ugyanakkor kulcsszavakat tartalmaz, melyek révén a diktafonon tárolt beszámolók egybevágóságát tanulmányozhatjuk.

A kísérlet segítségével választ kaphatunk tehát arra, hogyan értelmezi a külvilágból érkező képi, verbális vagy tonális jeleket agyunk, és ezeknek milyen elegye szükséges a sikeres kognitív befogadáshoz.

Feltételezem, hogy azok a kísérletben résztvevő személyek is láttak képeket, akik csak hangként vagy szövegként ismerkedhettek a cselekménnyel, mert bizonyos hangokhoz és betűkódokhoz egyértelműen rendelhetők tárgyak, hangulatok, arckifejezések, melyeket elménk képi formában reprezentál, és ha nincs rendelkezésére álló vizuális anyag, akkor fantáziánk segítségével kiegészítjük a hiányos információcsomagokat. Nem tiszta az elménk által alkotott látvány, a kontextus ismeretlen, mégis lepereg egy ködös jelenetsor, mintha egy bevillanó vágóképekből összerakott filmet néznénk, amit homályos lencsén át rögzítettek. A takarásban lévő, csak részben látható környezetünket is kipótolja tudatunk, anélkül, hogy a látómezőt zavaró képi zaj mögé néznénk. Mindez csak akkor igaz, ha sejtjük, mit kellene látnunk, vagy akár hallanunk, olvasnunk, így logikánk segítségével csak a racionális lehetőségeket vesszük számításba, és ha kávéfőző gépünk víztárolóját kitakarja a könyvespolc, nem fogjuk fölöslegesen az összes alternatív lehetőséget lefuttatni a számtalan közül, melyek még a könyvespolc mögötti holttérben elférnének.

Ehhez hasonló dolog történik, ha kutyaugatás, motorberregés, tüsszentés, vagy más könnyen beazonosítható tonális impulzus érkezik a külvilágból, és nem esünk pánikba. Abban az esetben, ha fogalmunk sincs, mi a hang forrása, mert először találkozunk ilyesmivel, rögtön izgatottabbak leszünk, mivel a kép helyén, melyet agyunk relevánsnak vél, nem jelenik meg semmi, legfeljebb egy árva kérdőjel. Elkezdődik a megoldások felkutatása, ha a helyzet úgy kívánja, mindenesetre a folyamat természetes kísérője a stressz, hiszen amíg nem ismerjük a hang forrását, addig nincs kizárva a közelgő veszély sem. Miután azonosítottuk a lárma forrását, eldönthetjük, van-e okunk megijedni. Mindenesetre egy felismerhető hanghoz (trombitálás) agyunk képet kapcsol, ami lehet akár egy trombita, egy alak, aki a hangszeren játszik, egy elefánt a szavannán vagy jelenet egy filmből. A kutatás során, ha például léptek kopogása szól a hangfalakból, az alanyok látnak is valamit, ami szubjektív mentális képi reprezentációja egy valós vagy fiktív esetnek, ami lehet akár egy semmi közepén lebegő trombita. Ennek alátámasztásaként a „d” csoport tagjainak le kellene írnia, rajzolnia, mit lát abban a pillanatban, mikor a koromsötét szobában óraketyegést, vonatsivítást vagy torokköszörülést hall. Persze a legcélszerűbb módszer, ha egy szerkezet kivetíti a falra közvetlenül az agyból érkező képet, hogy a választ ne befolyásolja a kérdés, mert ellenkező esetben nem elég megbízható az eredmény, ez az opció azonban roppant költségek árán valósulhatna meg, mert ilyen masina még nem létezik.

A leírt szöveg értelmezésével kapcsolatban hasonló folyamatról beszélhetünk, azzal az eltéréssel, hogy nem okoz semmiféle aggodalmat, ha összekevert betűket olvasunk, melyekhez nem társítható jelentés, ugyanis azok egyszerűen értelmetlenek egészen addig, míg jelentést nem társítunk hozzájuk. Véleményem szerint a betűk felfoghatók éppen olyan képekként, mint amelyek a múzeumok vitrinjeiben szórakoztatják a látogatókat, csak kevésbé részletesek és összetettek, funkciójuk azonban egyezik.

T

Mi látható a fenti ábrán: egy öntözőcsatorna-rendszer csatlakozása, két darab építőkocka, kubista látomás, ami a világmindenséget takarja, forgalmi kereszteződés, a ’t’ fonéma írásban használt kódja vagy pusztán egy intenció nélküli hangyarajz a homokban? Egy jel, amihez több jelentés köthető, melyek közül némelyik absztrakt, az értelmezés helyessége azonban mindig függ a lokúció szándékától. Miközben olvasunk, annak tudatában, hogy ezt tesszük, valamennyi aprócska képet egy-egy emberi hang kódjaként fogjuk fel, nem utcakereszteződés tervrajzaként. Ez azért van így, mert a temérdek apró kép közismert nyelvi szabályok szerinti elrendezése már egy új képet alkot:

T + Ó = TÓ

Vagyis mikor azt látom: TÓ, egy új vizuális jelet értelmezek, ami úgy viszonyul T-hez és az Ó-hoz, mint a Mona Lisa a nőalakhoz és a háttérhez, azaz könnyen azonosítható formaként van jelentősége. Festettem egy szót, ami így néz ki: TÓ. A művem T-ből és Ó-ból készült, a címe pedig Tó (erre azért van szükség, hogy az ember nyelvi kontextusba helyezhesse környezetét), és a föld szárazfölddel körbezárt édes vizű állóvizeit jelképezi. Minderre nem lenne szükség, ha telepatikusan is létrejöhetne interperszonális diskurzus.

Hangjelölő írásrendszer nélkül is tudnánk társalogni (találunk példát más intellektuális alapokon nyugvó civilizációk történelméből ilyen esetekre), az viszont kétségtelen, hogy sokkal egyszerűbb és gyorsabb ezzel a módszerrel, mintha minden írásbeli említésnél le kellene festeni da Vinci képét a papírra a közérthetőség miatt. A betűk, illetve a vokális szöveges kommunikációban a toldalékok abban vannak óriási segítségünkre, hogy a jelentéssel bíró szavak egymáshoz való viszonyát rendezik, így fokozva a tartalom szabatosságát és minimalizálva a félreértések és azokból fakadó zavarok előfordulását.

A legkevesebb eltérés valószínű az „A” „B” és „E” szobát megjártak beszámolója között várható, mert ők jutottak hozzá a legtöbb információhoz, így jobban átlátják az egész cselekményt. Hipotézisem szerint a „c” és „d” mintába tartozók emlékei lesznek legélesebbek az emlékezet-teszt során, mert az ő agyuk többet „dolgozott”, számos pótlást és spontán képi illusztrációt kellett létrehoznia, hogy összekapcsolja, megértse az egymás után következő kép vagy hangjeleket, így mélyebben vésődtek a memóriába, viszont a történet egészéről már nincs olyan világos fogalmuk, mert az eredetihez képest előreláthatólag nagy eltérésekkel épített képzeletük egy másfajta képi világot és szőtt hozzá illeszkedő cselekményt.

Agyunk képekben, jelekben dolgozza fel és hordozza az információt, viszont ezeket a jeleket a számítógép bináris kódrendszeréhez hasonlóan tárolja egy halmazba rendezve, és ha szükséges, az információt – akár csak részlegesen is – képes reprodukálni, mint mikor a komputeren megnyitunk egy kép, hang vagy szöveg fájlt, úgy agyunktól is elvárható, hogy reprodukáljon egy dalt, szövegrészt vagy képet, arcot. Mindkét esetben az elektromos impulzusok, az elektronok áramlása, rendezett struktúrája eredményezi a visszahívható, neuronok milliói által kezelt adathalmazt, ami azonban károsodhat az idő múlásával vagy a memória sérülése esetén.

Map of the Internet

Human Brain

A hasonlóság agyunk és egy számítógép között nem meglepő, mivel maga az agy teremtette meg a gépet, méghozzá saját „képmására”. Az operációs rendszer nagyjából megfelel tudatunk rendszerének, mely gondosan szétválasztja, felcímkézi, mappákba rendezi az életünk során magunkba szívott információmasszát, és ha szükséges, reprezentálja a legkülönfélébb módokon. Tegyük fel például, hogy arra kérnek egy mit sem sejtő egyént (nem kortárs művészt!), hogy rajzolja le Beethoven 5. szimfóniáját, vagy énekelje el a Big Bent, esetleg táncoljon az Odüsszeia disztichonjaira.

Részben analóg a fenti példákkal, mikor egy Microsoft Wordben létrehozott szöveget .wma vagy .jpg kiterjesztéssel mentünk a winchesterre. A gép nem tud vele mit kezdeni, de azért valamit megjelenít, és eredmény gyanánt egy zagyva szám és betűsort láthatunk a monitoron. Valami efféle kuszaság születne abból is, ha lerajzolnák az 5. szimfóniát. A kreativitás sem egyéb, mint a már felhalmozott és memóriában tárolt tudáshalmazból építkező újfajta, nem megszokott mixtúra, ami nem mond ellent a logika szabályainak, tehát megvalósítható. A gép azért nem lehet kreatív, mert nem képes önmagának a szabályokkal ellenkező vagy nem szigorúan azok mentén haladó parancsot adni, ellentétben az aggyal, ami viszont a gép és saját szabályait is meghatározta.

Talán ezzel is magyarázható, miért rejt még a XXI. században is annyi feltáratlan titkot gondolkodó és irányító szervünk. Nem lépheti túl saját korlátait, nem vizsgálhatja objektíven magát, bár a technika fejlődéséről egyre több választ kapnak a kutatók, ami persze még több talányt állít eléjük.

Képzeljük el, hogy egy szobában vagyunk, amit gazdagon berendeztek könyvekkel, szórakoztató holmikkal, étellel, itallal, van két ablaka is, ráadásul kerekeken gurul az egész, robotkarokat állíthatunk szolgálatunkba és mi irányítunk, méghozzá közel fénysebességgel mozoghatunk odabent, viszont nincs ajtó, az ablakon sem lehetséges a kijutás, tehát egész életünket a mobil és bőségesen ellátott helyiségben kell töltenünk. Félig börtön, félig luxus hotelszoba. Bármihez hozzáférünk a szobán belül, mellékállásban a gépházat is vezéreljük. A probléma az, hogy mihelyst egy másik ugyanilyen luxuscellát szeretnénk tanulmányozni, belenézni, hogy vajon ott ki lakik, milyen könyvei vannak, megnézzük, ő hogyan rendszerez, olyan akadályba ütközünk, amire egyelőre nincs megoldás. Csak mikrofonon és hangszórón keresztül léphetünk kapcsolatba egy másik szobával, mivel amint bemennénk szétnézni, és kezet rázni az ottani lakóval, összeomlik az egész, a lakó és a berendezés is eltűnik, és egy üres szobába érünk, ami ugyanolyan mint a miénk, csak bútorok és „lélek” nélkül. Mi magunk vagyunk az agy, de nem tudunk kilépni a szobából, különben végünk. Mi a teendő? Reprodukáljuk magunkat, vagyis összefogunk több másik gördülő szobával, és közösen építünk egy újat, bővíthetőt, amiben nincs ugyan senki, mégis berendezzük az alapján, amit a saját szobánkban látunk és találunk. Szükség van egy rendezett könyvtárra, képgalériára, nyelvi kódrendszerre, ami megkönnyíti a struktúra vezérlését, mivel nem olyan összetett, mint a mi 30-50 karakteres készletünk, csupán 2 jelből tevődik össze, de végtelen hosszú kódláncokat fűzhet belőle, aki elsajátítja használatát. Nem folytatható azonos diskurzus egy mechanikus és egy organikus és két organikus szoba között, ám miután az agy létrehozta önnön gépi utánzatait - és értelemszerűen ezek képesek bizonyos feladatok elvégzésére, megkönnyítve az építők dolgát, és jelentős terhet véve le vállukról -, bevált a terv. Következő lépésben szükséges az építmények összehangolása, hogy egymással kialakíthassák sajátos kommunikációs csatornáikat.

Ez a struktúra szinte teljesen megfelel az organikus szobák rendszerének, az önállóságot és a kreativitást leszámítva, ez a két kiváltság megmarad az alkotók kezében, mert a mestermű nem irányíthatja a mestert, csak szélsőséges esetekben, amik eddig csak fantasztikus filmekben történtek meg.

Egy átfogó, és minden egységre kiterjedő hálót kell szőni, hogy a mesterséges szobákat összekössük. A háló nemcsak a párbeszédet teszi lehetővé, hanem a nagymennyiségű adatátvitelt is, ami praktikusan annyi, mintha a szobákra ajtókat terveznének az ajtóval nem rendelkező helyiségek lakói, és ez bizony előny az építőkkel szemben, hiszen a könyveket, képeket, szórakoztató tárgyakat, vagyis valamennyi információval, ami megtölti agyunkat már kvázi korlátlan mennyiségben rakosgathatjuk egyikből a másikba.

A komputer és az operációs rendszerek az agy önreprodukciói. Az agy célja, hogy saját tevékenységét és kapacitását bővítse, tudását örökítse és mentse, majd az egészet az internet hálózatába kapcsolva megalkossa a digitalizált információgócokba rendezett, decentralizált, mégis kellőképpen transzparens kollektív, kibernetikus tudatot, melyhez bárki hozzáférhet saját, otthoni mesterséges elméjének segítségével. Ennek ismeretében feltehető, hogy az internet a bizonyíthatóan létező legfejlettebb tudat, az emberi géniusz csúcstechnológiával gyártott gépek terhelhetőségével felfokozott kiterjesztése. Ahhoz, hogy megvalósuljon, agyunknak előbb fel kellett építenie minden apró részletet, azokat a segédszerveket, amiket a természetben, az evolúció során is kifejlesztett. Az érzékszervek nélkül az agy csupán funkcionális szerv, az elsődleges létfenntartó műveleteket irányítaná, mint ezt megfigyelhetjük az alacsonyabb rendű élőlényeken. Az ember (és számos állatfaj is) precíz szenzorokat „növesztett”, ezzel is fokozva a csúcsszerv hatékonyságát, ezek közül legfontosabbak a látás, szaglás, tapintás, ízlelés, hallás, beszéd, idegrendszer. A másolat lát a kamerán át, reagál a tapintásra, ízeket, szagokat, hőmérsékletet is analizál, mikrofonon keresztül beszél és hangot is értelmez. Bizonyos képességek már meghaladják az emberét, mint például az éjszakai tájékozódás, kalkulációk sebessége, hangerő, értékek pontos meghatározása. Mint minden munkavégzéshez, a gépagy tevékenységéhez is nélkülözhetetlen a táplálék, ez esetben az energia bevitel. A választék nem mondható szélesnek a számítógép esetében, csak elektromosságot fogyaszt.

Megrendítő belegondolni, hogy az ember eddigi legzseniálisabb alkotását készítette elő az elmúlt évezredek tudományos munkája, és ennek egyfajta betetőzése a hálózatba kapcsolt mesterséges intelligencia világa. Az emberi agy képes megálmodni és kivitelezni azt az eszközt, amivel a fizikai energia minimalizálása után szellemi energiáit is megtakaríthatja, hogy ne emésszék fölöslegesen egyhangú műveletek. Az univerzum egyik alapvető törvénye az energiaminimumra való törekvés a működés állandó fenntartása mellett, vagyis a hatékonyság maximalizálás. Miben kell hatékonynak lenni? Az univerzumot tekintve a létezésben, az élő szervezetet tekintve pedig az élet fenntartásában és a tudás örökítésében, mert az élet értelme maga az élet, és amíg tart, addig az élő szervezet elsődleges érdeke, hogy minél probléma-mentesebb, tartalmasabb és hosszantartóbb legyen, bizonyos áldozatok árán. Ilyen áldozatkészek voltak azok a mérnökök, akiknek sikerült fáradságos munkával kereket, csigát, fogaskereket, gőzgépet, áramfejlesztőt, gépjárművet, repülőt, hangszórót, kamerát, monitort, számítógépet és operációs rendszert alkotni, hogy megkönnyítsék a jövő generációinak életét, hogy az valóban élet lehessen, és bármekkora elért vagy remélt haszon kecsegtette őket, olcsón dolgoztak ahhoz képest, mennyit profitál az emberiség tevékenységük gyümölcséből.

A megválaszolhatatlan kérdés az, milyen szintig fejleszti önarcképét agyunk, mert arra már kaptunk választ, képes-e másolatot készíteni magáról. Különös, hogy mindezek tudatában sem látunk elég tisztán, és e percben is tudós-elmék százai dolgoznak világszerte, hogy részletesebb tudásanyaggal rendelkezzenek a szürke állományról, a létezés csodájáról, vagyis még tágabbra építik saját korlátaikat, hogy legyen némi fogalmuk áhított tudásuk határairól.