Hatodik nap

Ma csodálatos idő volt. Verőfényes napsütés, lágy szellő kavarta meg időnként a szikrázó föveny csillogó homokját, s a csúf, végtelennek gondolt szürke felleg is odébb vándorolt. Az elmúlt napok városnézései alaposan kifárasztottak. Végre nem gátolta semmi (és senki…), hogy a várva-várt semmittevés mámorában élvezkedve egész délelőtt, akár délután is a parton tespedjünk.
Jelentős kompánia verődött össze. Majd két tucat kamasz heverészett egy fél szobányi földdarabon összpontosulva…német szokás, de úgy tűnik, sikeresen átvettük a fritzektől. Annak ellenére, hogy élveztem a közös túrákat, óriási szükségem volt már a feltöltődésre. Szerencsére jól spekuláltak szeretett tanáraink, mikor a csütörtöki programot a péntekire cserélték. Szörnyen bánatos lett volna a társaság, ha a borús, esős idő miatt nem napozhatunk a sok szép helyen, például a tengerparton. Ám minden jó, ha jó a vége! Ha pedig a közepe és az eleje is jó, akkor egy szavunk sem lehet. Csak az a két borús, záporos, hűvös nap nem hiányzott senkinek. Végtére nem vagyunk mi holmi esőimádó nawaho indiánok. Úgy vélem, ha egyszer a napfényes Itália az úti cél, bizony joggal várhatja el szerencsétlen magyar vándor, hogy süssön a fényes, perzselő korong.
Hát, annyi baj legyen! Péntek általában úgyis a szerencse napja, legalábbis egy muzulmán népszokás szerint. Van azonban egy ennek teljesen ellent mondó, ősi kelta tradíció, ami a keddet tartja a szerencse napjának. Keddenként ugyanis a kelták fél lábon állva, legkopottabb lábbelijüket fejükön egyensúlyozva, jobb kezükkel a bal fülüket markolva egy nagy árok fölött kellett, hogy átugráljanak. Akinek sikerült, és túlélte a vetődést, annak valóban kurva nagy mázlija volt!