Negyedik nap

Ma a két olasz gyöngyszemet tekintettük meg: Buranot és Muranot. Bizony, szó szerint így történt! Pirkadatkor hajóra szálltunk, és elindultunk, szeltük a sós habokat.
A szél süvített, a nap vakított. Gyorsan, sőt még annál is gyorsabban értük el a szivárvány minden színét felhasználó festők ecseteivel mázolt házakból álló települést, Buranót.
Egészen elképesztően hatott ránk, úgy, mint addig még soha, hiszen akkor jártunk ott először. A házakon ablakok és ajtók, a fákon levelek, a fűszálak között, melyek a gondosan karbantartott parkocskák méregzöld gyepszőnyegét alkották, apró hangyák és egyéb rovarok.
Az eső nem szemerkélt, nem áztatott minket zivatar, mert sütött a nap, s az eget nem tarkították fellegek. Sok emberrel találkoztam, de nem beszélgattünk, mivel nem ismertem őket. Nők és férfiak egyaránt sétálgattak fel-alá a keskeny, csatornákkal behálózott terület macskaköves utcáin, melyek nem sokban különböztek egymástól, mármint vizuális tartalomban.
A hölgyek nem viseltek szakállat vagy bajuszt, keblük az urakénál sokkal csábítóbbnak tetszett, néhányuk fenekéhez pedig meglehetősen szorosan feszült hozzá a szűk csípőnadrág. Rögtön tudtam, hogy itt is kellemes perceket tölthetnék el, ha választottjaimmal egy nyugodt, tengerre néző ablakokkal megáldott, vízparti kúria szobájából szemlélhetném a csillagokat.
Burano után Murano következett, ami nem hagyott mély nyomot bennem, ezért nem is ecsetelném a látottakat.