Hetedik nap

Hosszú volt az út hazáig, kárhozottak ősapáink… A táj gyönyörű, lenyűgöző, az Alpok hósapkás csúcsai és a zöld szín majd’ minden árnyalatában pompázó lankái lélegzetelállítóak. A környezet, melyben hazafelé tartottunk, minden kétséget kizáróan az egyik legszebb mind közül, bár ezt alighanem az összes szépséges útvonalról el lehet mondani, de lehet, hogy mégsem.
Tulajdonképpen sok izgalmas esemény nem történt, mialatt Ilonka gyomrában robogtunk a sztrádán. A csoport nagy része elcsigázottan folyt bele a műbársonnyal takart ülésekbe. Ez a tény inkább természetes, mint meglepő. Keveset aludtunk, sokat sétáltunk, utaztunk, szórakoztunk, ittunk. Ez így van rendjén. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, s én azon az álláspontos vagyok, hogy ha már lúd, legyen kövér! Mert akárhonnan is nézzük a fennálló helyzetet, csak egyetlen helytálló következtetést tudunk levonni, ezt kár lenne tagadni, miszerint: Magad Uram, ha szolgád nincs! Ez a megállapítás viszont rögvest számtalan újabb aspektusból engedi látnunk a problémát. Nem marad más hátra, mint előre! Nézzünk körül, s így megalapozódik a következő: Egyikünk sem jobb a deákné vásznánál. Ez persze csupán abban az adott szituációban állja meg a helyét, melyben az éhes disznó makkal álmodik, ám így még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy a korán kelő emberek nagyobb gyakorisággal bukkannak aranyra, mint azok a társaik, akik szeretnek sokáig heverészni a pamlagon, s esetleg délben, netán a délutáni órákban vánszorognak a konyhába, hogy elfogyasszák reggelijüket.